Dr. Hermann Róbert történész, számos az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese tartott előadást 2016. október 16-án a Szabó Dezső Katakombaszínházban (Budapest, Szabadság tér 2.), a II. Rákóczi Ferenc Szabadegyetem előadássorozatának keretében.

A Függetlenségi harcaink: 1848-1849 címet viselő előadás a közeljövőben elérhető lesz a világhálón is. Egy-két kérdést a rendezvény végén is megfogalmaztunk a téma avatott szakértőjének, aki készséggel állt a rendelkezésünkre.

1848-49 kapcsán milyen friss fejleményekről lehet beszámolni, mi az, ami leginkább mozgatja a történész társadalmat, esetleg a legélesebb vitát váltja ki?

Manapság szerintem olyan nagyon komoly és nagyon éles viták 48-49-nek a megítélésében nincsenek. Most már van egyfajta konszenzus abban a tekintetben, hogy a magyar politikai elit 48 tavaszán nagyjából az elérhető maximumot szerezte meg az ország önállóságának a biztosítása tekintetében, és hogy a Batthyány-kormány működése során az ország nem időt veszített a felkészülésben, hanem igazából ezt az időt jól kihasználta.

…a hadi események és hadvezérek megítélése kapcsán is egységesek a történészek? Gondolok itt például Görgeire.
Ma már a hadi események megítélésénél, vagy az egyes hadvezérek értékelésénél sincsenek olyan éles ellentétek, mint ami korábban Görgei esetében volt. Korábban sokan árulónak nevezték, emlegették a szabadságharc sírásójaként, kiragadva egyes döntéseit. Alapvetően nagyon sok friss kutatási eredmény van. Inkább azt mondhatjuk, hogy a korábban mondott, vagy a hadtörténeti- és köztörténeti összefoglalókból egy az egyben átvettek nem feltétlenül állják meg a helyüket. Egy saját dolgot mondanék, mostanában kezd átmenni a köztudatba: korábban egyenes összefüggést tételeztünk fel a kápolnai csata végeredménye és az olmützi alkotmány kibocsátása között, holott a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Az a Windisch-Grätz-féle hadijelentés, amire mindig hivatkoztak, egy hamisítvány, Windischgrätz hadijelentéséből nem következett, hogy ennek alapján bocsátották ki az olmützi alkotmányt. Sőt! Windisch-Grätz előre rábólintott az olmützi alkotmányra, és ehhez nem is kértek tőle győzelmet.

Elmondható, hogy mára gyakorlatilag mindenben egyetértenek 1848-49 kapcsán a témát kutató szakemberek?
Vannak olyan kérdések, amelyeket soha nem fogunk tudni eldönteni. Például, hogy jó döntés volt-e Bécs helyett Buda alá menni 1849. április-május fordulóján. Van olyan történész barátom – Csikány Tamás – aki azt mondja, hogy üldözni kellett volna az osztrákokat, én Katona Tamással és másokkal együtt inkább azt képviselem, hogy az adott helyzetben ennél nagyon jobb döntést nem lehetett hozni. Igaz, ezek nem olyan késhegyre menő viták, hogy ezen összevesznénk, és párbajra hívnánk ki egymást.

Miként vélekedik az osztrák történetírás a magyar forradalom és szabadságharcról?

Két dolgot érdemes hangsúlyozni. Az egyik, hogy nem nagyon szerepel témaként a 48-as magyar forradalom és szabadságharc. Az utolsó olyan nagy összefoglalót, amelyben súlyunknak megfelelően szerepeltünk, 1948-ban írták. Azóta inkább kisebb résztanulmányok születtek. Őket az osztrák identitásuk miatt inkább 48-nak a német egységgel kapcsolatos fejleményei érdeklik, emiatt mi, magyarok inkább csak érintőlegesen szerepelünk. Ha valahol előkerülünk, akkor az inkább a kiegyezés és az I. világháború, illetve maga az Osztrák-Magyar Monarchia. Viszont szakmai közönségen belül azért azt látni, hogy a magyar álláspontot, miszerint a mi oldalunkon volt a jog és a törvény a küzdelemben – hiszen alapvetően mégiscsak ez a kérdés -, nagyon erőteljesen akceptálják. Egyáltalán nem úgy beszélnek rólunk a szakmabéliek – ezt azért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy itt és most a történész szakma képviselőiről beszélek -, hogy mi voltunk a lázadók, a birodalom szétverői és egyebek, hanem elmondják, hogy Schwarzenberg egy hétpróbás gazember volt, illetve itt alapvetően az uralkodó és az osztrák kormány volt az, amelyik megszegte a törvényeket. Az már egy más kérdés, hogy ez mennyire megy át az ottani oktatásba, mennyire érvényesül a népszerűsítő irodalomban; szinte egyáltalán nem. Ha Magyarországon megnézzük, hogy mi van az oktatásban, mi van a népszerűsítő irodalomban, itt aztán még tágabb a dolog a különböző szubkultúráknak köszönhetően.

Szubkultúrát említett. Ezek egyike – kétségtelenül a legmarginálisabbja – szerint szörnyű baloldali elhajlás volt 48, megegyező módon a francia forradalommal.

A magyar forradalomról pozitívumként kétségkívül elmondható, hogy egyáltalán nem követte a francia modellt. Tehát nem következett be először a táboron kívüli, majd a táboron belüli erőkkel való erőszakos leszámolás. Nem csak azért nem fejezték le a királyt, mert nem volt itt, hanem amúgy sem fejezték volna le. A hatalomból kiszorított politikai erőknél sem vetődött fel komolyan az, hogy guillotine alá, vagy puskacső elé, esetleg akasztófa alá kéne őket küldeni. Persze volt olyan, aki emlegette a guillotine-t, de soha nem állították föl, ilyen módon nem is került sor az alkalmazására. Inkább az figyelhető meg, hogy egy olyan nemzeti egység mutatkozott meg, ami addig és azóta is szinte páratlan. Ez persze nem volt teljes, illetve a magyar etnikumra korlátozódott, de azon belül 75-90% közöttire becsülhető az ügy támogatottsága. Sem addig, sem azóta nem volt ilyen. 1956 esetében talán lehetett volna, de ezt azért nem tudjuk, mert időben nem volt igazából kifutása az eseményeknek.

Van értelme arról beszélni a 48-as szabadságharcosok esetében, hogy balosok voltak? Egy szektás történelemszemléletű szubkultúra részéről ilyen állítások fogalmazódtak meg.

Ez egy hülyeség, nem lehet rá mást mondani. Magyarországon egyetlenegy olyan ember volt, akit a kommunista eszmékkel – hozzátéve, hogy azok a XIX. század közepi kommunista eszmék, amikor ez némileg mást jelentett, akkor még „közösdiségnek” nevezték magyarul – kacérkodott, ő Táncsics Mihály volt, aki viszont nem volt uralkodó pozícióban. A korabeli baloldali radikális – ez 19. századi baloldali radikális, ezt nagyon fontos hangsúlyozni – eszmék, értékrendek, akár az utópista szocializmusra gondolunk, akár más ilyen jellegű eszmékre, ezek hatottak. Volt, akire jobban, például Petőfire, Vasvárira, és volt, aki csak tudott róluk, olvasott ilyet, de esze ágában nem volt ezeket alkalmazni.

Elképzelhető, hogy a jövőben újból előad a II. Rákóczi Ferenc Szabadegyetemen 48 valamely epizódjáról, vagy szereplőjéről, pl. Kossuth Lajosról?

Amennyiben hívnak, nagyon szívesen.