1 Az első szövetségnek is volt tehát istentiszteleti rendje és földi szent helye. 2 Mert sátrat építettek, melynek első részében volt a gyertyatartó, az asztal és a szent kenyerek: azt nevezték szentélynek. 3 A második kárpiton túl pedig volt egy sátor, amelyet szentek szentjének neveztek: 4 ebben volt egy arany illatáldozati oltár és a szövetség ládája, minden oldalról arannyal borítva. A szövetségládában volt az aranyedény mannával tele és Áron kivirágzott vesszeje meg a szövetség táblái, 5 fölötte pedig a dicsőség kerúbjai, amelyek beárnyékolták az engesztelés helyét. De ezekről most nem kell részletesen szólni. 6 Miután ezeket így rendezték el: a sátor első részébe mindenkor bejárnak az istentiszteleti szolgálatot végző papok, 7 a másodikba azonban csak évenként egyszer és egyedül a főpap mehet be azzal a vérrel, amelyet bemutat önmagáért és a nép tudatlanságból eredő vétkeiért. 8 A Szentlélek ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út. 9 Példázat ez nekünk a mostani időre, mert ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni azt, aki az áldozatot bemutatja. 10 Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők. 11 Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való.12 Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. 13 Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, 14 akkor Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.

STEINBACH JÓZSEF IGEMAGYARÁZATA

Manapság fontos-e nekünk, hogy ne csak testben, hanem lélekben, lelkiismeretben is tiszták legyünk az Úr előtt; és majd egykor, a számadás során megállhassunk Őelőtte? (14) Gyanítom, hogy mai, jóléti világunkban, az emberek többségének nem ez a fő problémája.
Éppen ezért értékelendő, hogy mennyit fáradt egy időben az ember, vallási szertartásokon keresztül, hogy tisztává legyen. Ezt tette az Ószövetség népe is, hogy tisztán állhasson meg az Istene előtt. Szigorú előírások szerint a szentélyben engesztelő áldozatokat mutattak be, a papokon keresztül, hogy állatok életét, szenvedéseit felajánlva jóvátegyék vétkeiket (8). Ezek mellett ajándékokat hoztak az Úr ügyének, betartották a szent mosakodási és étkezési szabályokat (1–10).
Ezek az emberi erőlködések mégsem tudtak megtisztítani, legfeljebb „külsőleg”, „felszínesen” egy időre nyugalmat adtak; de újabb napot, újabb vétek, és újabb áldozat követett, folytonosan. Ezek az értékelendő, emberi igyekvések nem nyújtottak tökéletességet, valódi, lelkiismereti megnyugvást; nem nyújtottak megoldást, megváltást, valóságos tisztulást és üdvösséget (9). Ezért a mai Ige azt hangsúlyozza, hogy noha Isten akarata és törvénye szerint, ezeknek megvolt a maguk szerepe, Jézus Krisztus eljöveteléig, de a továbbiakban nem kell ezeket részletezni; nem kell ezekkel a szertartásokkal foglalkozni (5).
Az emberi akarat, igyekezet, erőlködés; az emberi tehetség, okosság, zsenialitás itt halálosan kevés. Az „emberkéz” itt elégtelen; itt az e-világi eszközök csődöt vallanak. Szertartás, kultusz, vallás, áldozat, „bakok és bikák vére” kevés a bűnnel, a halállal, a gonosszal szemben. Ilyenkor nagyobbra van szükség; a legnagyobbra: Krisztusra! Itt, a tisztaság, a tökéletesség, a bocsánat, a megváltás, a számadás idején való megállás során csak az Isten hatalma és szeretete segíthet rajtunk! (11–12)
Nincs nagyobb örömhír ennél: Isten önmagát adta, egyszülött Fiában, tulajdon vérét ontotta érettünk, hogy megnyissa számunkra a mennyei szentélyt (8), egyszer és mindenkorra, és örök váltságot szerzett nekünk, tökéletesnek lát minket, a Krisztusért… Megszabadulhatunk tehát minden pótcselekvéstől, minden vallásos és hitetlen holt cselekedettől, függést okozó, rabbá torzító szokástól! (12–14)
Kellenek a szertartások, az áldott szokások, nem azokkal van baj, de ne ezektől, hanem csakis az Úrtól várjuk a szabadulást; és ezek is az Úrhoz vigyenek közelebb minket! Ma egy hívő katolikus asztalos, könnyes szemmel énekelte nekem, az új ablakok körbeszegése közben, a karácsonyi népénekeket, a Megváltót magasztalva, hogy magam is hálát adtam: van még hit a földön!