Vén karosszéke mélyén tétován forgatta kezében a szép nyomású meghívót. Felesége, válla fölött áthajolva, vele együtt olvasta és jóízűen felnevetett:

– De kikupálódott az intézeted, amióta eljöttél. Nem is nyugdíjasok összejövetelére hívnak, hanem a szeniorok garden-partyjára. Micsoda tapintat! Elmégy?

Férje felnézett a párjára, mert megromlott a hallása, de egy logopédus barátjától remekül megtanult szájról olvasni. Nem szerette a hallókészüléket. Felesége biztatva és reménykedve ismét megkérdezte: – Elmégy?

Tóni bácsi (így hívta, szeretgette az egész környék) elgondolkodva bólintott; eszébe jutott felesége reggeli beszélgetése a szomszédasszonnyal, aki szokása szerint minden nap valamilyen ürüggyel benyitott hozzájuk. Örzséje (így becézte párját) a kertkapuig kísérte cserfes szomszédjukat. Ő az ablaknál állt, néhány méterre tőlük – hallótávolon kívül -, de tisztán leolvasta asszonya szájáról a kérdést:

-Te mit csinálsz az öregeddel? Mert az enyém, mióta nyugdíjba ment, kuckójában üldögél, vagy szüntelen segíteni akar, de erről lebeszéltem, mert csak lábatlankodik. Tudod, annyi év alatt megszoktam, hogy a konyhában egyedül vagyok s legalább fél napig nem kell senkit kerülgetnem.

Akkor belesajdult valami, meg sem várta a szomszédjuk válaszát, aki különben is háttal állt neki, úgysem értette volna, mit mond, visszahúzódott a szobája sarkába, és ott gubbasztott, míg meg nem jött a posta.

– Igen, elmegyek – felelte végül.

A garden-party napján kicsípte magát, amúgy öregurasan, régimódian: zakó, nyakkendő, miegymás és elballagott a közeli Tervezőintézet szenior-partyjára. Bent, már a főkapunál nyakába borult Jóska, valamikori beosztottja, jelenleg utódja, a garden-party főrendezője, kopaszabban mint valaha.

– Semmit sem változtál, Tóni bácsi – lelkendezte körül egykori főnökét – fiatalabb vagy, mint voltál! Jól tarthat Örzse néni – heherészett – és máris utána futott egy másik nyugdíjasnak, „szeniornak”, aki közben a hátuk mögött jött be, most azt fogta karon és cipelte az intézet kertje felé, ahol vagy két tucat terített asztalka, kerti székekkel – várták a nyugállományú dolgozókat.

Tóni bácsi kissé zavartan álldogált, nézdegélt. Jóska feje, nem messze tőle egy tujabokor mögül bukkant fel és láthatóan őfelé intett; egyik újabb vendégének mondta (ajkáról pontosan le lehetett olvasni).

– Láttad Tóni tatát? Igencsak megroggyant. Lötyög rajta az ünneplője. Azt hiszem, újra gyűjthetünk koszorúra.

Aznap már másodszor bánta meg, hogy megtanult szájról olvasni. Keresztülvágott a kerten, a központi épület ajtaján át felment az első emeletre, végig lépdelt a jól ismert folyosón. A sarokszoba előtt megállt. Az volt az övé. Több mint harminc éven át, ide nyitott be minden reggel. Ott töltötte fél életét. Az ajtón észrevette saját névtábláját, le sem vették, csak ráragasztották utódja nevét, a kopasz Jóskáét, mint aki nem marad sokáig ebben a szobában. Hamarosan párnázott ajtajút kap, amilyen hegyes könyökű – gondolta, és leballagott a lépcsőn; óvatosan kikerülte a már körülült asztalokat és kilépett az intézet kapuján. Kis kerülőt tett, úgy érezte, le kell ülnie. Halálosan fáradt. Egyedül akart maradni önmagával. Emlékezett: két sarokkal odébb van egy parkocska s néhány ülőalkalmatosság.

Hogy megnőttek a fák, megsűrűsödtek a bokrok, amióta erre járt – csodálkozott – és lezökkent az egyik padra. A terecske majdnem üres volt. Hátradőlt és elgondolkozott: manapság a fiatal „szakemberek” mennyi badarságot írnak az öregség szépségeiről. Még nem voltak öregek, honnan is tudnák, hogy darabokban és részletekben kell meghalni, kínok és protézisek között. Lehet, hogy hivatalból, de időnként megtisztelik a véneket, de nem szeretik őket, mert élő emlékeztetők: az öregségre és a halálra. Sokan vagyunk mi már – dünnyögte maga elé. Kinek kellünk, így halálon innen s életen túl? Nehézkesen feltápászkodott és hazaballagott.

Ahogy belépett a lakásába, felesége tüstént azzal kezdte: Kaptál egy telefont. Egyházad új papja keresett. Emlékszel? Járt itt egyszer. Az a szép szál, szakállas fiatalember. Arra kért, hogy hívd vissza. Igaz, hogy megígérted neki, ha nyugdíjba mégy, segítségére leszel?

– Azt hiszem, mondtam effélét.

– No – pergette tovább asszonya -, azt üzeni; valami építkezésbe kezdtek s igen nagy szükségük volna a szakértelmedre, tanácsaidra. Tudod, hogy búcsúzott a telefonba? Azt mondta: áldás, békesség. Olyasmi köszönés ez, mint nálunk a dicsértessék?

– Olyasmi – bólintott Tóni bácsi. Aztán hirtelen kihúzta magát: Na, akkor megyek is.

– Most mindjárt?

– Ha azt üzente, szüksége van rám, most mindjárt – és mosolygott.

Felesége mondani akart még valamit, de szava akadt. Hónapok óta nem látta mosolyogni párját. Az már ment kifelé, ám az ajtóban pillanatra megállt, visszafordult és még mindig mosolyogva azt mondta Örzséjének:

Áldás, békesség!