Vén karosszéke mélyén tétován forgatta kezében a szép nyomású meghívót. Felesége, válla fölött áthajolva, vele együtt olvasta és jóízűen felnevetett:

– De kikupálódott az intézeted, amióta eljöttél. Nem is nyugdíjasok összejövetelére hívnak, hanem a szeniorok garden-partyjára. Micsoda tapintat! Elmégy?

Férje felnézett a párjára, mert megromlott a hallása, de egy logopédus barátjától remekül megtanult szájról olvasni. Nem szerette a hallókészüléket. Felesége biztatva és reménykedve ismét megkérdezte: – Elmégy?

Tóni bácsi (így hívta, szeretgette az egész környék) elgondolkodva bólintott; eszébe jutott felesége reggeli beszélgetése a szomszédasszonnyal, aki szokása szerint minden nap valamilyen ürüggyel benyitott hozzájuk. Örzséje (így becézte párját) a kertkapuig kísérte cserfes szomszédjukat. Ő az ablaknál állt, néhány méterre tőlük – hallótávolon kívül -, de tisztán leolvasta asszonya szájáról a kérdést:

-Te mit csinálsz az öregeddel? Mert az enyém, mióta nyugdíjba ment, kuckójában üldögél, vagy szüntelen segíteni akar, de erről lebeszéltem, mert csak lábatlankodik. Tudod, annyi év alatt megszoktam, hogy a konyhában egyedül vagyok s legalább fél napig nem kell senkit kerülgetnem.

Akkor belesajdult valami, meg sem várta a szomszédjuk válaszát, aki különben is háttal állt neki, úgysem értette volna, mit mond, visszahúzódott a szobája sarkába, és ott gubbasztott, míg meg nem jött a posta.

– Igen, elmegyek – felelte végül.

A garden-party napján kicsípte magát, amúgy öregurasan, régimódian: zakó, nyakkendő, miegymás és elballagott a közeli Tervezőintézet szenior-partyjára. Bent, már a főkapunál nyakába borult Jóska, valamikori beosztottja, jelenleg utódja, a garden-party főrendezője, kopaszabban mint valaha.

– Semmit sem változtál, Tóni bácsi – lelkendezte körül egykori főnökét – fiatalabb vagy, mint voltál! Jól tarthat Örzse néni – heherészett – és máris utána futott egy másik nyugdíjasnak, “szeniornak”, aki közben a hátuk mögött jött be, most azt fogta karon és cipelte az intézet kertje felé, ahol vagy két tucat terített asztalka, kerti székekkel – várták a nyugállományú dolgozókat.

Tóni bácsi kissé zavartan álldogált, nézdegélt. Jóska feje, nem messze tőle egy tujabokor mögül bukkant fel és láthatóan őfelé intett; egyik újabb vendégének mondta (ajkáról pontosan le lehetett olvasni).

– Láttad Tóni tatát? Igencsak megroggyant. Lötyög rajta az ünneplője. Azt hiszem, újra gyűjthetünk koszorúra.

Aznap már másodszor bánta meg, hogy megtanult szájról olvasni. Keresztülvágott a kerten, a központi épület ajtaján át felment az első emeletre, végig lépdelt a jól ismert folyosón. A sarokszoba előtt megállt. Az volt az övé. Több mint harminc éven át, ide nyitott be minden reggel. Ott töltötte fél életét. Az ajtón észrevette saját névtábláját, le sem vették, csak ráragasztották utódja nevét, a kopasz Jóskáét, mint aki nem marad sokáig ebben a szobában. Hamarosan párnázott ajtajút kap, amilyen hegyes könyökű – gondolta, és leballagott a lépcsőn; óvatosan kikerülte a már körülült asztalokat és kilépett az intézet kapuján. Kis kerülőt tett, úgy érezte, le kell ülnie. Halálosan fáradt. Egyedül akart maradni önmagával. Emlékezett: két sarokkal odébb van egy parkocska s néhány ülőalkalmatosság.

Hogy megnőttek a fák, megsűrűsödtek a bokrok, amióta erre járt – csodálkozott – és lezökkent az egyik padra. A terecske majdnem üres volt. Hátradőlt és elgondolkozott: manapság a fiatal “szakemberek” mennyi badarságot írnak az öregség szépségeiről. Még nem voltak öregek, honnan is tudnák, hogy darabokban és részletekben kell meghalni, kínok és protézisek között. Lehet, hogy hivatalból, de időnként megtisztelik a véneket, de nem szeretik őket, mert élő emlékeztetők: az öregségre és a halálra. Sokan vagyunk mi már – dünnyögte maga elé. Kinek kellünk, így halálon innen s életen túl? Nehézkesen feltápászkodott és hazaballagott.

Ahogy belépett a lakásába, felesége tüstént azzal kezdte: Kaptál egy telefont. Egyházad új papja keresett. Emlékszel? Járt itt egyszer. Az a szép szál, szakállas fiatalember. Arra kért, hogy hívd vissza. Igaz, hogy megígérted neki, ha nyugdíjba mégy, segítségére leszel?

– Azt hiszem, mondtam effélét.

– No – pergette tovább asszonya -, azt üzeni; valami építkezésbe kezdtek s igen nagy szükségük volna a szakértelmedre, tanácsaidra. Tudod, hogy búcsúzott a telefonba? Azt mondta: áldás, békesség. Olyasmi köszönés ez, mint nálunk a dicsértessék?

– Olyasmi – bólintott Tóni bácsi. Aztán hirtelen kihúzta magát: Na, akkor megyek is.

– Most mindjárt?

– Ha azt üzente, szüksége van rám, most mindjárt – és mosolygott.

Felesége mondani akart még valamit, de szava akadt. Hónapok óta nem látta mosolyogni párját. Az már ment kifelé, ám az ajtóban pillanatra megállt, visszafordult és még mindig mosolyogva azt mondta Örzséjének:

Áldás, békesség!

Oswald Chambers gondolatai:

Mihelyt Jézusnak e szavait mélyebben átgondoljuk, úgy találjuk, hogy ezek a legforradalmibb állítások, amiket emberi fül valaha is hallott. “Keressétek először az Ő országát.” Mi, még a legszellemibben gondolkodók is, fordítva következtetünk: De élnem kell, ennyi meg ennyi pénzre van szükségem, ruházkodnom kell, ennem kell… azaz életünk nagy gondja nem Isten országa, hanem hogy hogyan rendezzük be ügyesen életünket. Jézus megfordítja a sorrendet: először Istennel jussatok helyes kapcsolatba, maradjon ez életetek legnagyobb gondja és soha ne tegyétek a hangsúlyt más dolgokra!

“Ne aggódjatok tehát a holnapért…” Urunk megmutatja, hogy az Ő szemszögéből nézve milyen értelmetlen a megélhetéshez szükséges eszközök miatt aggodalmaskodnunk. Jézus nem azt mondja, hogy áldott az, aki semmivel sem törődik; az ilyen ember bolond. Jézus azt tanította, hogy a tanítvány legfőbb gondja az Istennel való kapcsolata legyen, és ehhez képest minden másra csak gondos gondtalansággal nézzen. Jézus azt mondja: az étel és ital gondját ne engedd uralkodó tényezővé tenni életedben, hanem végérvényesen Istenre figyelj. Sok ember nem törődik azzal, hogy mit egyék és mit igyék és emiatt veszteséget szenved; nem törődnek azzal, hogy mibe öltözzenek. Úgy járnak-kelnek, mint akiknek semmi dolguk; nem törődnek földi ügyeikkel, de Isten felelőssé teszi őket érte. Jézus azt mondja: legyen az életünk legnagyobb gondja az Istennel való kapcsolat, minden egyéb csak második helyen jöhet számításba.

Keresztyén életünk legszigorúbb iskolája, hogy megengedjük a Szentléleknek: hozza összhangba életünket Jézusnak ezzel a tanításával.

Áldás, békesség:

Hegedűs Loránt  

Az ilyen irigykedés belső hozzáállás dolga. A szívben és az elmében bujkál, és a polgári rendtartás nem törődik vele, hacsak a felszínre nem tör lopás formájában. A lopás és az ilyen sóvárgó kívánság között ugyanolyan kapcsolat van, mint a házasságtörés és a szenvedélyes érzéki vágy, vagy az emberölés és az indulatosság között.

Meglepő, hogy mennyire modern mindaz, aminek a kívánását ez a parancs tiltja. Ma, amikor például olyan nagy a lakáshiány, bizony gyakran előfordul, hogy egyesek “elkívánva a szomszédét” nem a legtisztább módon jutnak hozzá ahhoz, amit mindenáron szeretnének megnyerni. A válóperes bíróságoknak sem lenne annyi dolguk, ha a férfiak nem sóvárognának társaik felesége után. 

“A kapzsiság bálványimádás”  (Kolossé 3:5.) – írja az apostol, ezzel szemben viszont “nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel”. (I.Timótheus 6:6.)

Ha sorra vesszük ezeket a parancsolatokat, bizony komoly bűnlajstrom kerülhet napvilágra. Olyan sok minden történik életünkben a felszín alatt, a gondolataink síkján! A világ mindezt nem látja, sőt, gyakran még saját magunk előtt is ügyesen sikerül rejtegetnünk. Isten azonban világosan látja mindezt. Tekintete behatol szívünk legsötétebb rejtekébe. “És nincsen oly teremtmény , a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt…” (Zsidók 4:13) Ő tisztán látja, milyenek vagyunk valójában, és törvénye pontosan felméri bűnünk súlyosságát. Igen, Isten részben azért adta a törvényt, hogy rámutasson bűneinkre, “mert a bűn ismerete a törvény által vagyon.” (Róma 3:20) 

Áldás, békesség:

Hegedűs Loránt